- Nem érted? Boldog akarok lenni.
– Mindenki boldog akar lenni. Ne akarj boldog lenni. Ha akarsz, csak az akarásra koncentrálsz. Mindent eldobsz, ami nem illik a képbe. A boldogság–képedbe. Meg se várod, hogy mivé állnának össze. Lehet, hogy épp boldogsággá.
– Nincs időm várni.
– Az mindegy. A boldogság nem kérdezi, van-e rá időd. Felkínálkozik, köréd settenkedik amorf kis részletekben, szagokban, időkben, belefúj az arcodba, megkorgatja a gyomrodat. Olyan kis bolond vagy. Te például képtelen vagy boldog lenni, ha épp megkordul a gyomrod. Dühös leszel, kirohansz a konyhába, feltéped a fizsider ajtaját, befalsz mindent, amit találsz. Ahelyett, hogy lehunynád a szemed, és figyelnél. Az éhségre. És élveznéd. 
– Nem tudom élvezni, hogy éhes vagyok. Csak jóllakva tudok boldog lenni.

– Mi minden kell neked ahhoz, hogy boldog legyél? Túl sokra tartod a körülményeket. Túl sokat vársz tőlük. Közben elmulasztod a pillanatokat. Ha viszont a pillanatokra koncentrálsz, rádöbbensz, hogy épp boldog vagy.
– Most mit csinálsz?
– Hátrahajtom a fejem, ellazítom a tagjaimat. Mosolygok. Most tört rám, látod? Hopp, egy boldogság-pillanat.
– Hát ez az. Hogy legyek boldog valakivel, akinek ennyi is elég?
– Gyerekkoromban őrülten vártam a karácsonyt. Pedig nem volt jó. Mindig rohantunk rokontól rokonig, a rokonok mindig összevesztek, mindig borleves volt rántott ponttyal, és sose azt kaptam ajándékba, amit akartam. Mégis mindig vártam. És ha most visszagondolok, átkozottul boldog voltam. Képtelenül boldog. Nyomorgunk a kocsiban, sötét és vizes az utca, ölünkben a sok csomag, nekinyomom az orrom az üvegnek, lelehelem róla a párát, kinézek a lyukon, sárga fényű ablakokat látok, itt-ott karácsonyfa-fények, érzem, hogy ott benn az emberek örülnek, ünnepelnek. Olyan bizsergető látni, ahogy a nyirkos, fekete hideg sóvárogva beles a sárga-meleg lakásokba.
– Én most akarok boldog lenni. Nem az emlékeimet idézgetve.
– Jó. Hát akkor boldoggá teszlek. Csak engedd.
– Ne, hagyjuk ezt, késő.
– Most utoljára. Kérlek. Engedd. Még ezt add meg nekem. Ha elhagysz, úgyis mindenem odalesz.
– Mit akarsz? Ne nyúlj hozzám.
– Nem nyúlok hozzád. Csak ülj ide mellém. Így. Csukd be a szemed. Lazíts. Jól van. Érzed a mandarin illatát? Engedd, hogy átjárjon. Jól érzed magad? Kényelmesen ülsz?

– Na jó, ebből elég. Nincs időm hülyeségekre. Vége. Érted? Mennem kell.
– Csak szerettem volna…
– Tudom. Tudom, mit szeretnél! Épp ebből van elegem. És te tudod, mit szeretnék? Otthont, gyereket, kocsit, utazást, menyasszonyi ruhát, hétköznapi gondokat gázszámlással és csőtöréssel, szaros pelenkákkal! Elegem van a szóvirágokból! A filozofálgatásokból!
– A boldogság nem lehet jövőkép, édesem. Csak azt akartam, hogy megértsd. Vannak felhőtlen pillantok. Ezeket kell megragadni. A pillanatokat.
– Nem érdekelnek a pillanataid.
– Ezeknek a pillanatoknak nincs múltjuk, nincs jövőjük, érted? Erről lehet felismerni őket.
– Nem akarom felismerni őket! Boldog akarok lenni! Nő! Anya! Feleség!
– Lehetsz még minden, csak engedd el magad! Ülj vissza, kérlek!
– Mondtam, hogy engedj el! Ne nyúlj hozzám!
– Csak nem fogsz toporzékolni? Úgy kiabálsz, hogy a szomszéd azt hiszi, verlek!
– Szarok a szomszédra! Engedj elmenni!

– El akarsz menni?
– El akarok menni!
– Biztos, hogy ezt akarod? Ennyi év után? Tudod, mi vár rád? Tudod, mi vár rám?
– El akarok menni! Érted? El akarok menni!
– Most épp boldog vagyok. Ha elmész, beledöglök.
– Nem érdekelsz! Engedd el a karomat!
– Csak hallgass meg. Most épp őrülten boldog vagyok.
– Hogy mered befogni a szám? Ne fogj le! Engedj el!
– Nyugi, kicsim. Muszáj. Nem bántalak. Na, ne rugdalj. Csak addig foglak, amíg elmondom. Csak addig fogom be a szád, amíg végigmondom. Ne harapj, te! Hallgass végig. Na jó. Nyugi. Mondhatom? Bólints a fejeddel. Jól van. Nem fogsz ficánkolni, harapni, sikítani? Bólints, hogy nem. Jól van. Szeretlek. És a karomban tartalak. Ebben a pillanatban teljesen, maradéktalanul, visszacsinálhatatlanul, elvehetetlenül boldog vagyok. Olyan szorosan foglak, hogy a testünknek minden porcikája összeér. Folyton erre vágyom. Nyolc év után is, minden pillanatban. A számmal érzem a homlokod melegét, cirógatja az arcom a hajad. Hogy ver a szíved, te jó ég, akkor ver ilyen gyorsan, amikor szeretkezünk. De jó. Istenem, mennyire szeretlek! Most egészen az enyém vagy. Ölelhetlek, és te figyelsz rám. Beszélhetek hozzád és hallod. Micsoda nagyszerű pillanat! Mit érdekel, hogy az előbb veszekedtünk, hogy ha elengedlek, elhagysz. Csak a most számít. Ez az időtlen gyönyörűség. A lámpa bágyadt fénye, a füstölő illata, ez a halk zene, a hajad selyme, a remegésed, a pihegésed. Gyönyörű, gyönyörű boldogságom. Ne, még ne! Maradj még! Nem akarlak jobban szorítani, ne kényszeríts! Hallod? Ne kényszeríts! Mondtam, hogy ne!

– Na elég! Te tiszta őrült vagy! Majdnem megfulladtam! Úristen, majdnem megfojtottál! Te nem vagy normális! Megyek! Ne próbálj visszatartani!
– Anna!
– Mi van?! Mit akarsz még? Mi a francot akarsz?!
– Köszönöm.